Ukrajna vesztett háborúi - Ruina korszakától a hibrid hadviselés koráig
Ukrajna vesztett háborúi: Ruina korszakától a hibrid hadviselés koráig
Készítette : Borsi Miklós
https://borsifeleelmelkedes.blogspot.com/2026/02/ukrajna-vesztett-haborui-ruina.html
Jelen elemzés és értékelés nyílt forrású adatok (OSINT) feldolgozásával, Mesterséges Intelligencia interaktív alkalmazásával és szubjektív szintézisével készült.
Ukrajna történelme a „határvidék” (maga a név is ezt jelenti) sorsát hordozza. Az ország évszázadokon át ütközőzóna volt a Lengyel–Litván Unió, az Orosz Birodalom, az Oszmán Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia között.
Ukrajna „vesztett háborúi” leggyakrabban nem csupán területi veszteséget, hanem az önálló államiság teljes elvesztését vagy elvetélését jelentették.
Bevezetés: A geopolitikai kényszerpályák anatómiája
Ukrajna történelme nem csupán nemzetépítési törekvések sorozata, hanem a kelet-európai térség geopolitikai törésvonalain zajló egzisztenciális küzdelmek krónikája is. A „határvidék” (ukránul: krajina) etimológiai és fogalmi meghatározottsága évszázadokon át predesztinálta a terület sorsát: a sztyeppei nomád civilizációk és az európai agrárkultúrák, a nyugati kereszténység és az ortodoxia, valamint a lengyel-litván, oszmán és orosz birodalmi ambíciók ütközőzónájaként Ukrajna területén a háborúk gyakran nem a hódítás, hanem a teljes megsemmisítés vagy a teljes asszimiláció igényével zajlottak. Jelen jelentés célja, hogy kimerítő részletességgel, hadtörténeti, politikai és társadalmi dimenziókban tárja fel Ukrajna azon fegyveres konfliktusait, amelyek vereséggel végződtek, és amelyek hosszú távon meghatározták az ukrán államiság – vagy annak hiánya – fejlődési ívét.
A vizsgálat három nagy történeti blokkot ölel fel, amelyek mindegyike egy-egy államiság-kísérlet katonai összeomlását jelzi:
A kora újkori kozák állam (Hetmanátus) felbomlása: A Hmelnyickij-felkelést követő „Ruina” (Romlás) időszaka, amely a belső polgárháborúk és külső intervenciók révén a poltavai katasztrófához és az autonómia felszámolásához vezetett.
A 20. század eleji függetlenségi háborúk kudarca (1917–1921): Az Orosz Birodalom összeomlása után létrejött ukrán államalakulatok (UNR, ZUNR) kétségbeesett harca a bolsevik, fehérgárdista és lengyel erők ellen, amely a rigai békével és a terület újbóli felosztásával zárult.
A posztszovjet kor hibrid és konvencionális vereségei (2014–2022): A Krím annexiója, valamint a donbászi háború korai szakaszának katonai kudarcai (Ilovajszk, Debalceve), amelyek előkészítették a terepet a 2022-es teljes körű invázióhoz.
Módszertanilag a jelentés nem elégszik meg a hadműveletek leírásával; a hangsúly a vereség mechanizmusán van. Hogyan fordultak a taktikai győzelmek (mint Konotop 1659-ben) stratégiai vereséggé? Milyen szerepet játszott a belső megosztottság és a diplomáciai elszigeteltség? Hogyan használták ki a szomszédos nagyhatalmak az ukrán társadalom belső törésvonalait? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az alábbi, részletes elemzés.
I. Fejezet: A „Ruina” és a Kozák Hetmanátus agóniája (1657–1709)
A 17. század közepén Bohdan Hmelnyickij vezetésével a zaporozsjei kozákság sikeresen szakadt el a Lengyel-Litván Uniótól, létrehozva a Hetmanátust. Ez az államalakulat azonban születése pillanatától fogva küzdött a legitimáció hiányával és a földrajzi kitettséggel. A Hmelnyickij 1657-es halálát követő periódust az ukrán történetírás találóan „Ruinának” (Romlás) nevezi: ez a három évtizedig tartó polgárháborús időszak a kozák állam teljes szétzilálódását, a társadalom elpusztítását és az ország Dnyeper menti kettészakadását hozta el.
1.1 A stratégiai dilemma: Kelet vagy Nyugat?
A kozák elit (sztarsina) előtt álló alapvető dilemma a szövetségi rendszer megválasztása volt. A Hmelnyickij által 1654-ben kötött perejaszlavi szerződés a Moszkvai Cársággal
Az ukrán politikai elit két táborra szakadt:
Autonomisták/Nyugatosok: Akik a Lengyel-Litván Unióval való kiegyezésben, egyfajta "Rusz Hercegség" létrehozásában látták a jövőt (pl. Ivan Vihovszkij, Pavlo Tyetyerja).
Moszkva-pártiak: Akik – gyakran a kozák tömegek (cserny) demagóg megnyerésével – a cári hatalomban látták az ortodoxia és a kiváltságok védelmezőjét (pl. Ivan Briuhoveckij).
1.2 A konotopi paradoxon: Hogyan veszett el a győzelem?
Ivan Vihovszkij hetman (1657–1659) kísérlete, hogy a hadjacsi unióval (1658) visszavezesse Ukrajnát az európai politikai szférába, azonnali orosz katonai beavatkozást váltott ki. Az 1659-es orosz–ukrán háború csúcspontja a konotopi csata volt.
A csata lefolyása és jelentősége: 1659. június 29-én Vihovszkij, szövetségben IV. Mehmed Giráj krími kán tatár lovasságával, tőrbe csalta Alekszej Trubeckoj herceg seregét. A mocsaras terepen a nehézkes orosz lovasság megsemmisült; a krónikák szerint a „cári gárda színe-java” veszett oda. Szemjon Pozsarszkij herceg fogságba esett és kivégezték.
A vereség anatómiája a győzelem után: Bár Konotop fényes taktikai győzelem volt, stratégiai vereséggé fajult. Miért?
Belső lázadás: Moszkva sikeresen szította a belső elégedetlenséget. A zaporozsjei kozákok (Ivan Szirko vezetésével) és a balparti ezredek fellázadtak Vihovszkij ellen, attól tartva, hogy a lengyel szövetség a jobbágyság visszaállítását jelenti.
Információs hadviselés: A cári propaganda hatékonyan játszotta ki az „ortodoxia védelme” kártyát a „latin” lengyelekkel szövetkező hetman ellen.
Tatárok elvonulása: A krími kán, miután zsákmányt szerzett és hírt kapott egy doni kozák támadásról a Krím ellen, elhagyta Vihovszkijt.
A magára maradt Vihovszkij lemondásra kényszerült, és helyére a politikailag tapasztalatlan Jurij Hmelnyickij került, aki kénytelen volt aláírni az 1659-es perejaszlavi cikkelyeket, amelyek drasztikusan korlátozták a Hetmanátus autonómiáját (pl. orosz vajdák telepítése a városokba, önálló külpolitika tilalma).
1.3 A csudnovi katasztrófa (1660) és az ország kettészakadása
1660-ban Oroszország újabb offenzívát indított a Jobbparti Ukrajna és Lviv ellen, bízva a kozákok támogatásában. A Vaszilij Seremetyev vezette orosz hadsereg és Jurij Hmelnyickij kozákjai azonban szétváltak.
A hadjárat összeomlása: A lengyel–tatár sereg (Stanisław „Rewera” Potocki és Jerzy Sebastian Lubomirski vezetésével) Csudnovnál bekerítette Seremetyevet. Jurij Hmelnyickij, látva a lengyel fölényt és az oroszok szorult helyzetét, a Szlobodiscsei Szerződésben (1660) átállt a lengyelek oldalára, elhagyva a cárt.
A csudnovi vereség következményei: Ez a vereség véglegesítette a szakadást.
A Balparti Ukrajna ezredei (Jakov Szomko vezetésével) megtagadták Hmelnyickij követését, és hűségesek maradtak Moszkvához.
A Jobbparti Ukrajna a lengyel korona befolyása alatt maradt.
Ezzel létrejött a „két Ukrajna” állapota, ahol a Dnyeper nem összekötő kapocs, hanem frontvonal lett. A következő évtizedekben a két part hetmanjai (pl. Tyetyerja és Dorosenko a Jobbparton, Briuhoveckij és Szamojlovics a Balparton) folyamatosan háborúztak egymással, idegen seregeket hívva be az országba, ami a lakosság drasztikus fogyásához és a „Ruina” elmélyüléséhez vezetett.
1.4 Andruszovo és az Örök Béke: Ukrajna mint alku tárgya
A kimerült nagyhatalmak végül a kozákok feje felett rendezték a konfliktust.
1. Az Andruszovói fegyverszünet (1667): Ez a szerződés 13 és fél évre zárta le a lengyel-orosz háborút. A feltételek sokkolták az ukrán elitet:
A Dnyeper lett a határvonal.
Kijevet Oroszország kapta meg (elvileg 2 évre, de soha nem adta vissza).
A Zaporozsjei Szics közös lengyel-orosz kondomínium alá került, hogy mindkét birodalmat védje a tatároktól.
2. Az 1686-os „Örök Béke”: Krisztof Grzymułtowski és Vaszilij Golicin írta alá Moszkvában. Ez a szerződés jogilag is véglegesítette Andruszovót. Oroszország 146 000 rubelért „megvette” Kijevet és a Balpartot, cserébe csatlakozott a törökellenes Szent Ligához.
1.5 Petro Dorosenko tragédiája: A török kártya
A Jobbparti hetman, Petro Dorosenko (1665–1676) tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet az ország egyesítésére. Mivel mind Lengyelországban, mind Oroszországban csalódott, az Oszmán Birodalom protektorátusát kérte.
Hadi sikerek és bukás: Bár a török-tatár segítséggel rövid időre egyesítette a két partot (1668), a „pogány” törökök jelenléte elidegenítette a lakosságot. A török hadjáratok (pl. Kamjanec-Pogyilszkij eleste, 1672) pusztítása, rabszolgaszedései és a templomok mecsetté alakítása aláásták Dorosenko legitimitását. Végül ő is lemondásra kényszerült, és Oroszországba internálták.
1.6 Poltava (1709): A Hetmanátus sírköve
A Ruina korszakának lezárását és az orosz birodalmi integráció véglegességét a poltavai vereség jelentette. Ivan Mazepa hetman (1687–1709) hosszú ideig I. Péter cár hűséges szövetségese volt, aki alatt a Hetmanátus gazdaságilag és kulturálisan virágzott (ukrán barokk). Azonban Péter centralizációs reformjai és a Nagy Északi Háború terhei (kozákok ezreinek halála északon, az autonómia semmibevétele) lépéskényszerbe hozták Mazepát.
A szövetségváltás és a katasztrófa: Mazepa 1708-ban átállt XII. Károly svéd király oldalára. A számítás azonban több ponton hibádzott:
Logisztika és időjárás: A svédek kimerülten, éhezve érkeztek Ukrajnába a rendkívül kemény 1708/09-es télen.
Orosz terror: Mensikov herceg 1708 novemberében elfoglalta és porig égette Baturint, a hetmani fővárost, lemészárolva a teljes lakosságot (kb. 15 000 fő). Ez a brutális demonstráció megfélemlítette a kozákságot, így Mazepa csak néhány ezer harcost tudott a svédek mellé állítani.
Taktikai hiba: A poltavai csatában (1709. július 8.) az orosz tüzérségi fölény és a sáncrendszerek hatékonysága megsemmisítette a svéd rohamot.
Következmények:
Intézményes felszámolás: 1722-ben létrehozták az I. Kisorosz Kollégiumot, amely orosz bürokraták irányítása alá helyezte a területet.
Kulturális represszió: Betiltották az ukrán nyelvű könyvnyomtatást (1720), Mazepát kiátkozták.
Végső megszűnés: Bár rövid időre még voltak hetmanok (Aposztol, Razumovszkij), II. Katalin 1764-ben végleg eltörölte a tisztséget, 1775-ben pedig leromboltatta a Zaporozsjei Szicset.
II. Fejezet: Az elveszett függetlenségi háborúk (1917–1921)
Az I. világháború és az orosz forradalmak (1917) teremtette hatalmi vákuum lehetőséget adott az ukrán államiság újjáépítésére. Azonban az 1917–1921 közötti időszak nem egy, hanem több párhuzamos, egymással összefonódó háborút jelentett, amelyek végül totális vereségbe torkollottak.
2.1 A kezdeti sokk: Az Ukrán Népköztársaság (UNR) védtelensége
A Mihajlo Hrusevszkij vezette Ukrán Központi Rada kezdetben (1917 tavaszán) nem függetlenséget, hanem autonómiát akart egy demokratikus Oroszországon belül. Ez a pacifista illúzió végzetesnek bizonyult: nem szervezték meg időben a reguláris hadsereget. Amikor a bolsevikok 1917 végén Harkivban létrehoztak egy bábkormányt és megindították az inváziót, az UNR védtelen volt.
Kruti (1918. január 29.): A mítosz és a valóság Amikor Muravjov vörös gárdistái Kijev felé közeledtek, a védelem gerincét egy sebtében felállított, diákokból és kadétokból álló egység képezte. Kruti vasútállomásnál (Csernyihiv megye) hősies, de reménytelen harcot vívtak a tízszeres túlerővel szemben.
Jelentőség: Bár katonailag vereség volt, a Kruti melletti helytállás 4 napra feltartóztatta a bolsevikokat. Ez az idő elég volt arra, hogy az UNR delegációja Breszt-Litovszkban aláírja a békét a központi hatalmakkal (1918. február 9.), elnyerve az első nemzetközi elismerést.
Kijev eleste: A vörösök bevonulása után Kijevben példátlan terror kezdődött, több ezer „burzsujt” és ukrán nacionalistát végeztek ki.
2.2 A Nyugat-Ukrán Népköztársaság (ZUNR) harca és bukása
Míg keleten a bolsevikokkal küzdöttek, Galíciában az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után kikiáltott ZUNR a lengyelekkel került konfliktusba.
A Lembergi csata és a Csortkivi offenzíva: A lengyel–ukrán háború (1918–1919) konvencionálisabb volt, mint a keleti front kaotikus harcai. A ZUNR létrehozta az Ukrán Galíciai Hadsereget (UHA), amely fegyelmezett és jól szervezett volt.
Vereség okai: A lengyelek megkapták az Antant támogatását (a bolsevik ellenes kordon szaniter részeként), és a Franciaországból hazatérő, modern fegyverekkel felszerelt, 60 000 fős Haller-hadsereget vetették be Galíciában.
Csortkivi offenzíva (1919. június 7–28.): Az UHA utolsó nagy sikere. Olekszandr Hrekiv tábornok vezetésével visszafoglalták Ternopilt és Csortkivot, de a lőszerhiány miatt a támadás kifulladt. Az UHA kénytelen volt átlépni a Zbrucs folyót, feladva Galíciát, hogy egyesüljön Petljura erőivel.
2.3 A „Halálháromszög” (1919 tele) és az ideológiai összeomlás
1919 őszére az egyesült ukrán seregek (UNR és UHA) a történelem egyik legreménytelenebb stratégiai csapdájába kerültek. A területet, amelyet ellenőriztek (Podólia egy része), három oldalról ellenség vette körül:
Vörös Hadsereg: Északról és keletről.
Fehér Gárda (Gyenyikin): Délről és keletről. Gyenyikin az „osztatlan Oroszország” híveként elutasította Ukrajna létét, és Kijevben üldözte az ukrán nyelvet.
Lengyel Hadsereg: Nyugatról.
A katasztrófa: A helyzetet a „Halálháromszög” névvel illetik.
Belső szakadás: A reménytelenség politikai törést okozott. A galíciaiak (UHA), akik a lengyeleket tartották fő ellenségnek, különbékét kötöttek Gyenyikinnel. Petljura és az UNR, akik a fehéreket és vörösöket tartották veszélyesebbnek, a lengyelek felé nyitottak. Ez a szakadás végzetes volt a morálra nézve.
2.4 A diplomáciai végjáték: Varsó és Riga
Szimon Petljura 1920 áprilisában megkötötte a varsói szerződést Józef Piłsudskival.
Az alku: Lengyelország elismeri az UNR-t és katonai segítséget nyújt a bolsevikok ellen, cserébe Petljura lemond Kelet-Galíciáról (a ZUNR területéről). Ezt a galíciai ukránok árulásként élték meg, de Petljura számára ez volt az utolsó esély az államiság megmentésére.
A 1920-as hadjárat és a Rigai Béke (1921): A közös lengyel-ukrán offenzíva során májusban bevették Kijevet, de a Vörös Hadsereg ellentámadása (Bugyonnij lovasserege) Varsóig nyomta vissza őket. A „visztulai csoda” után a lengyelek ellentámadásba lendültek, de a társadalom békét akart.
A rigai árulás: Az 1921. március 18-án aláírt rigai békeszerződés tárgyalásairól az UNR delegációját kizárták. Lengyelország elismerte a szovjet bábkormányt (Ukrán SZSZK) Ukrajna képviselőjeként. A szerződés a Zbrucs folyónál húzta meg a határt, lényegében megismételve az 1667-es andruszovói felosztást.
Táblázat: Területi veszteségek és felosztás (1921)
2.5 A Bazari Tragédia (1921. november): A sírhalom
Az UNR hadseregének maradéka, internálva Lengyelországban, nem adta fel. 1921 őszén Jurij Tyutyunnik tábornok vezetésével megindították a Második Téli Hadjáratot. A cél a szovjet hátországban felkeléseket kirobbantani.
A vereség: A cseka beépített ügynökei révén a bolsevikok tudtak a tervekről. A Volhínia csoportot Bazar falunál (Zsitomir megye) bekerítette Grigorij Kotovszkij vörös lovassága.
A mészárlás: A csata után 359 fogságba esett ukrán katonát állítottak fel a gödrök szélére. A felkínált "átállás vagy halál" választásra a túlélők az ukrán himnuszt énekelve feleltek, mire mindannyiukat legéppuskázták. Ez a vérfürdő lett a fegyveres ellenállás szimbolikus és tényleges vége.
III. Fejezet: Hibrid háború és a modern kor vereségei (2014–2022)
Közel száz évvel a rigai béke után Ukrajna ismét az orosz expanzió célkeresztjébe került. A 2014-ben kezdődő konfliktus azonban új típusú, „hibrid” hadviselést hozott, amelyre az ukrán állam – amelyet a Janukovics-éra korrupciója és az orosz titkosszolgálati infiltráció meggyengített – nem volt felkészülve.
3.1 A Krím elvesztése: Puskalövés nélküli kapituláció
2014 februárjában, a Majdan-forradalom káoszát kihasználva, Oroszország különleges műveletet indított a Krím elfoglalására.
A vereség mechanizmusa: Nem a tűzerő hiánya, hanem a parancsnoki lánc bénultsága okozta a vesztést. A Kijevből érkező parancsok („ne provokáljanak”) és a helyi parancsnokok (pl. Denisz Berezovszkij flottaparancsnok) árulása miatt a 20 000 fős ukrán kontingens ellenállás nélkül adta meg magát vagy állt át.
Stratégiai veszteség: Ukrajna elveszítette tengerpartjának jelentős részét, a fekete-tengeri flotta bázisait és a gázmezőket. Ez pszichológiai sokk volt, amely bátorította Oroszországot a donbászi műveletre.
3.2 A határcsaták és a Szavur-Mohila (2014 nyara)
2014 nyarán az ukrán hadsereg (ATO erők) sikeres offenzívát indított a donbászi szeparatisták ellen, azzal a céllal, hogy elvágja őket az orosz határtól.
A D-szektor tragédiája: Az orosz határ mentén előrenyomuló ukrán dandárokat (24., 72., 79.) Oroszország területéről érkező tüzérségi csapások (Grad sorozatvetők) semmisítették meg (pl. Zelenopillja). Mivel Ukrajna nem lőhetett vissza orosz területre a háború eszkalációja nélkül, a csapatok „lőtéri célpontokká” váltak.
Szavur-Mohila: A stratégiai magaslatért vívott harcokban az ukrán erők hősiesen tartották a pozíciót, de a bekerítés veszélye és a tüzérségi fölény miatt végül fel kellett adniuk. A magaslat elvesztése lehetővé tette az orosz logisztika áramlását.
3.3 Ilovajszk: A fordulópont és a Minszk-I kényszer
2014 augusztusában az ukrán erők megkísérelték bevenni Ilovajszk városát, hogy elvágják Donyecket Luhanszktól. Ekkor Oroszország reguláris zászlóalj-harccsoportokat (BTG) vetett be, bekerítve az ukránokat.
A „Zöld Folyosó” csapdája: Putyin elnök humanitárius folyosót ígért a kivonulásra. Augusztus 29-én, amikor az ukrán oszlopok elindultak, az orosz erők tüzet nyitottak rájuk. Ez nem csata volt, hanem mészárlás.
Veszteségek: Hivatalosan 366 halott, 429 sebesült, de független források szerint a halottak száma meghaladta az 1000-et.
Következmény: Az ukrán hadsereg offenzív képessége megroppant. Porosenko elnök kénytelen volt aláírni a Minszki Jegyzőkönyvet (Minszk-I), amely de facto elismerte a frontvonalakat és leállította a felszabadítást.
3.4 A donyecki repülőtér és Debalceve: A befagyott konfliktus felé
A Minszk-I. törékeny békéje alatt a harcok folytatódtak.
Donyecki Repülőtér (DAP): A repülőtér védelme („Kiborgok”) 242 napig tartott. Bár stratégiailag a romhalmazzá lőtt terminálok értéke csökkent, szimbolikusan az ellenállás jelképévé vált. 2015 januárjában az orosz erők robbantással döntötték rá a födémet a védőkre. A vereség pszichológiai csapás volt.
Debalceve (2015. február): Ez volt a 2014–2022 közötti időszak utolsó nagy konvencionális ütközete. Debalceve vasúti csomópontként kötötte össze a két szakadár „köztársaságot”. A második minszki tárgyalásokkal egy időben az oroszok mindent bevetettek a város elfoglalásáért.
Hibrid taktika: Míg Putyin Minszkben tárgyalt és tagadta csapatai jelenlétét, Debalcevénél a burját tankosok és a Wagner-csoport rohamozták az ukrán állásokat.
Minszk-II: A katonai nyomás hatására Ukrajna aláírta a rendkívül előnytelen Második Minszki Egyezményt (2015. február 12.). Ez alkotmánymódosítást írt elő, és a határellenőrzés visszaadását a választások utánra halasztotta – lényegében egy orosz vétójoggal rendelkező trójai falovat akartak beépíteni az ukrán államba.
A visszavonulás: Az egyezmény aláírása után napokkal az ukrán erők kitörtek a katlanból, súlyos veszteségek árán, de elkerülve a teljes megsemmisülést. A város elveszett.
Táblázat: A hibrid háború főbb veszteségei és következményei
IV. Összegzés és Következtetések
Ukrajna vesztett háborúinak áttekintése 1654-től 2015-ig egyértelmű mintázatokat rajzol ki. A vereségek okai ritkán keresendők az egyéni bátorság hiányában; a kozákok Konotopnál, a diákok Krutinál és a „kiborgok” a donyecki repülőtéren is bizonyították harckészségüket. A kudarcok okai rendszerszintűek voltak:
Belső megosztottság (A „Ruina” szindróma): A 17. században a hetmanok rivalizálása, 1919-ben a Petljura-Galícia ellentét, 2014-ben pedig az oroszbarát régiók és a Majdan híveinek szembenállása tette lehetővé a külső beavatkozást.
Megbízhatatlan szövetségesek: A krími tatárok elárulták Hmelnyickijt és Vihovszkijt; Lengyelország elárulta Petljurát Rigában; a Nyugat pedig (a Budapesti Memorandum ellenére) 2014-ben csak szankciókkal reagált a katonai agresszióra, fegyverszállítás helyett.
Földrajzi determináció: Ukrajna síkvidéki jellege és a természetes védvonalak (a Dnyeper kivételével) hiánya megnehezítette a védelmet a nagyobb ipari és demográfiai potenciállal rendelkező szomszédokkal (Oroszország, Lengyelország) szemben.
A 2014–2015-ös vereségek azonban paradox módon más eredményt hoztak, mint a korábbiak. Míg Andruszovo (1667) és Riga (1921) évtizedekre vagy évszázadokra megszüntette az ukrán államiságot, addig Ilovajszk és Debalceve sokkja elindította a hadsereg modernizációját - amely elakadt azonnal - és a nemzeti identitás megszilárdulását.
Ez a "megtanult lecke" tette lehetővé, hogy amikor 2022-ben Oroszország megkísérelte a "végső megoldást", Ukrajna nem omlott össze úgy, mint 1918-ban vagy a Ruina idején. A vesztett háborúk emlékezete így vált a túlélés zálogává.
Í
.jpg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése